Alapjában véve kalandkedvelő vagyok. Nem látszik, de mégis. Így amikor lehetőségem nyílt, hogy részt vegyek egy három hetes szakmai úton Valenciában, azonnal igent mondtam.
Még szép! Itthon éppen csak bekopogott a tavasz, ott pedig tengerpart, pálmafák, és a forró napsütés ígérete… ráadásul repülővel! Na jó, a repülő miatt önmagában is jelentkeztem volna. Szóval mentünk. Az út kicsit nyögvenyelősen indult: nem tudtuk hogy jutunk oda, hiszen két busz visz minket Alicante repteréről a célállomásig. Hol fogunk lakni? Hogyan tájékozódunk majd? És egyáltalán meg fognak minket érteni valahogy? Biztosan elég bátrak vagyunk mi ehhez az egészhez? Aztán persze minden kérdésünkre megnyugtató választ kaptunk. Bár a buszcsatlakozást nem értük el, de a sofőr leszállt, hogy segítsen a tizenkét szerencsétlenkedő külföldinek, és elkísért míg jegyet vettünk. Igaz, így már induláskor tíz perccel később indult a busz, mint ahogy a menetrend szerint kellett volna, de velünk ellentétben a spanyolok ilyesmi miatt nem aggódnak. „¡ No hay problema!” (Nincs semmi gond!) Később megtudtuk, hogy ez a spanyolok kedvenc mondata. Gyógyszer az eltévedésre, a nyelvi nehézségekre (a legtöbb ember semmilyen más nyelven nem beszél), arra ha valami nem működik, nem indul… számunkra viszont ezek a dolgok elég ijesztőnek tűntek. Eleinte. De aztán mindig kiderült, hogy igazuk van. Talán velünk van a gond és túl sokat aggódunk?
Mert aztán végül minden megoldódott. Hihetetlenül lelkesen és jókedvűen próbálták kitalálni mit akarunk, a nem működő dolgoknál megmutatták, hogy megy az, csak másképpen, és szép lassan rájöttünk, hogy a helyes utat keresve tudjuk a legkönnyebben felfedezni a környéken. A szép helyekről nem is beszélve!
Mert szép hely bizony volt bőven. Roskadozó dísznarancsfákkal szegélyezett sétányok. Zegzugos kis utcák, aztán olyan városrészek, amikről eddig azt hitted, csak sci-fikben léteznek. Titkos kertek. Fák között suhanó papagájok. És legfőképpen: a tenger! Ami egyszerre kék és zöld, és kimossa a homokot a lábad alól, fürdésre csábít, és tarka kagylókat vet ki magából… megunhatatlan. Persze a munka is nagyon izgalmas volt. Valami teljesen új és más! A világ kitárult. Ami otthon alig nő meg a cserépben, itt hatalmas, dús lombú, és inkább ritkítani kell! A munka egy részében egy gyönyörű golfpályán kellett egyik helyről a másikra kocsikáznunk, a lovas lányok andalúz lovakon gyakorolhattak, a másik csapat pedig növényeket nemesített, hogy minél szebb gyümölcsök teremhessenek. Hja kérem, ilyen itthon is van! A biosz könyvben, papíron…a napi öt óra gyakorlat pedig nem volt túl megerőltető. Főleg úgy, hogy mindenki kedves, mosolyog, és el vannak ájulva milyen ügyesek és talpraesettek vagyunk! Legszívesebben haza se jöttünk volna!
De azért hazajöttünk. Jó újra itthon, hiányoztak a család, a barátok, olykor még az osztályunk is. De azért már minden más. Mi lettünk mások! Mert a sok szuvenír mellett, amit a bőröndünk rejtett, még valamit magunkkal hoztunk: egy darabka napsugarat. Néha mikor a folyosón találkozunk, összemosolygunk, mert ez csak a mi titkunk. Velünk van minden nap: ott van a szemünkben, és nem veheti el tőlünk senki.
